Fotó: Fortepan – 1952 Magyarország, Dunaújváros (Sztálinváros), vasútállomás.

Szerző: Turizmus Panoráma / Elek Lenke

A II. világháború után magyarok csak a szocialista országokba rándulhattak ki, megszorításokkal, a hazánkba látogató külföldiek többsége is hivatalosan érkezett az országba. A háború után a szállodák viszonylag hamar magukhoz tértek, már amelyiket nem bombázták le teljesen. Az első lakók között szovjet parancsnokokat találunk.

Az ötvenes évek időszaka nem éppen a világlátásról szólt, bár az IBUSZ ekkor is működött.  Ha külföldre nem is nagyon lehetett utazni, túrákat szerveztek Sztálinvárosba, hogy az érdeklődők megtekinthessék, hogyan is épül egy igazi szocialista munkásváros. A vidékieknek meg a hatvanas években az épülő budapesti lakótelepeket ajánlották „desztinációnak”.

Fotó: Fortepan - 1959 Magyarország, Budapest IX. József Attila lakótelep, Pöttyös utca.

Külföldi turisták érkeztek az ötvenes-hatvanas években is, bár szinte kizárólag csoportosan, és többnyire idegenvezetővel kísérgették őket, nem lehetett csak úgy egyénileg elkóricálni, ki tudja, nem kém-e az illető.

A külföldi turista és az idegenvezető – propaganda céllal - már megjelenik a kor magyar szocreál filmjeiben: Gordon Zsuzsa franciául gagyog Gábor Miklósnak az Állami Áruház című filmben, Sütő Irén pedig olaszul tájékoztatja a turistákat a látnivalókról az Özvegy  menyasszonyokban.

  Fotó: Fortepan - 1968 Magyarország, Budapest XVIII., Ferihegyi (ma Liszt Ferenc) repülőtér Iljusin IL-18

Pár lépés a határ

1956 után enyhült a helyzet, 1957-ben alakult meg az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda, majd rá 10 évre a Volántourist, a Malév Air Tours, valamint az első szövetkezeti utazási iroda, a Cooptourist, később a Budapest Tourist.
1976-ig ez a hat teljes jogkörű utazási vállalat működött. Számuk csak a nyolcvanas évektől kezdett növekedni, a korábbi szigorú szabályozás enyhítése következtében. A határok a hatvanas évektől kezdtek részlegesen megnyílni. Pár év múlva már jöhetnek haza a kint állampolgárságot kapott kivándorlók. Az IBUSZ intézte egy időben az útlevél kiadást is, léteztek afféle bianco útlevelek, ezekhez hozzájutni kiváltságnak számított.

 Fotó: Fortepan - 1967 Magyarország, Budapest V. Váci utca a Vörösmarty tér felé nézve, jobbra a Kristóf tér.

A hetvenes évek közepétől kezdve létre jönnek a külföldön működő magyar idegenforgalmi képviseletek. A magyar turizmus doyenje, Walkó Miklós, -  aki évekig képviselte Magyarországot, mint IBUSZ-irodavezető, Stockholmban, New Yorkban, Párizsban, valamint Frankfurtban - számolt be e sorok írójának erről a korszakról. Akkor az iroda egyben Magyarországot is képviselte, azt a tényt demonstrálva, hogy az ország készen áll a turizmusra.

A Duna Intercontinental 1969. szilveszteri nyitása előtt a leendő vezetők, köztük Walkó Miklós, külföldön tanulták meg az amerikai szállodasztenderd és menedzsment alapjait. Annak idején ez volt az első szállodai beruházás, amelyhez dollármilliókat vett fel a magyar állam, hogy felépíttethesse. Az épület az akkori legmodernebb szaktechnikát alkalmazta, a magyar szakembereknek pár hét alatt kellett beilleszkedniük a nyugati világ akkor még ismeretlen ritmusú idegenforgalmának vérkeringésébe. 

 Fotó: Fortepan - 1968 Magyarország, Budapest V.a Vigadó tér és a Thonet-udvar az épülő Hotel Duna Intercontinental épületéből nézve.

Pancsoló kislányok

De hogy nyaraltunk mi, magyarok? Egy évben egyszer és jó előre engedélyt kértünk előtte a brigádvezetőtől vagy az igazgató elvtárstól. Hetekig készült rá az egész család. A gyerek  úttörőtáborban, vagy a nagymamánál, ahol saját kárán tanulta meg, hogy nem szabad a kecske szakállát meghúzni, meg túltömni magát cseresznyével, a hátsó kertben pedig csak az másszon fel a barackfa korhadt ágára, aki nem bőg, ha plezúros lesz a térde.

  Fotó: Fortepan - 1968 Magyarország, Siklós vár, a délnyugati körbástya. úttörő csapat

Aki nem jutott el vidékre, az strandolt a városban, hogy egy kicsit kiszabaduljon a társbérletből, később a Két emelet boldogságos panelből, a megszokott vasárnapi, komótos húsleveses ebédekből és rokonlátogatásos programból. (A szabad szombat még váratott magára.)

Lehetett futkározni, egész nap vízben lubickolni, labdázni. Ki törődött akkor a napsugarak káros hatásával, a bőrrákkal és efféle ártalmakkal! Bergamottal kentünk magunkat és foltos-barnásvörösek lettünk tőle, ami őszre hamar lekopott. Az orrán mindenkinek falevél – ez védett a leégéstől. Idősebb férfiak fején pedig négy sarkán összekötött vizes pamutvászon zsebkendő óvott a tűző naptól.

Fotó: Fortepan - 1971 Magyarország, Budapest, Margitsziget Palatinus Strandfürdő.

A nők kétrészes fürdőruhában tipegtek, akár jól állt nekik, akár kevésbé. Nem, ez még nem bikini volt, hanem masszívan szabott, stabil melltartós, nadrágos kétrészes. A menőbb lányoknak mindehhez magas sarkú fapapucs, színes nagy műanyag strandtáska, napszemüveg, és frottír, vállpántos mini strandruha dukált. A fiatal fiúk kék-fehér, elöl csíkos fecskében. Mindenki milyen alacsony és duci – csodálkozok rá egy régi fotóra. Anorexia nyomaiban sem létezik. 190 centis fiúk és 180 centis lányok sem magasodnak ki a tömegből, a vitamintabletták, táplálék-kiegészítők, műtejes-műgyümölcsös joghurtok és az egzotikus zöldségek-gyümölcsök özöne hiányzik a gyerekkori menüből.

 Fotó: Fortepan - 1959 Magyarország, Hévíz Hévízi-tó a kifolyásánál, az Ady Endre utcai hídnál a Hévíz-lefolyó.

Fagyi, lángos, debreceni

A legnagyobb édes kedvenc a fagylalt, amely még nem látott adalékanyagokat, színezékeket, aromákat, géleket, pasztákat, tartósítókat – ezeket később találták fel. Az ízválaszték szűk, főleg vanília, csoki, citrom meg puncs, de senki nem reklamált. Egy gombóc ötven fillér.

 Italnak csapolt sör, fröccs és szódavíz, jó bubis. Bőszen Utas üdítőztünk meg jaffáztunk, a „kátrányos” Bambi már nem volt nagy szám, de még akadt igazi málnaszörp, nem multi és mű, hanem valódi és házi.

Rántotthús vagy fasírt kovi ubival, utóbbi a gangon vagy az erkélyen érett meg, de figyelni kellett, hogy még ropogósan behozzuk a melegről. Mindez két nagy karéj fehér kenyér között – ki gondolta volna akkor, hogy a fehér kenyér árt, mert gyorsan emeli a glikémiás indexet? A napi ételmennyiség hűtőtáskában lapult, amelynek a tetejére ráborítottuk a kockás pokrócot. A táska oldalzsebében kártya – ki ultizott, ki römizett, ki kanasztázott.

 Lángos csak úgy simán, a tejfölös-fokhagymás-sajtos kombóknak se híre se hamva. A virslibe szója, ipari szalonna és rózsaszín festék helyett többnyire húst darálnak bele. A debreceni, jó paprikás-zsíros, roppanós, fröccsen, ha beleharapunk – mellé kötelező a hűs kőbányai.

Csúszdák, - sőt, csúszdapark! – valamint szaunák, jacuzzik nélkül is visongott, sikongatott mindenki, ha jött a hullám, de ha sípolt az úszómester, mindenki lecsendesült.

A Duna-parti csónakházak már nem voltak annyira népszerűek, mint az ötvenes években, de a strand még az igazi volt, kellemes, megfizethető, árnyas, otthonos.

Akadtak kisebb helyek, mint az albertfalvai meg a csillaghegyi, ahová főleg a helybéliek

 jártak, itt szinte mindenki ismert mindenkit. A Pala számított a legmenőbbnek, itt volt érdemes bemutatni az új napszemüveget és egy nap többször is megsétáltatni a böhömnagy táskarádiót. Amiből nemcsak a Beatlesek legújabb nagylemeze szólt, hanem focimeccseket közvetített Szepesi, magyar gólokkal…

 Fotó: Fortepan – 1972  Magyarország, Velence, Velencei-tó lángossütő, Várkonyi Zoltán színművész-rendező-színigazgató.

Szolid szerelmek szövődtek

Hangosbemondó nélkül strand nem létezett. A gyerekek mintha állandóan elvesztek volna - talán még nem vigyáztak rájuk a papák-mamák annyira, mint ma. Igaz, gyerekrablásról se hallott senki, és a megszeppent bőgőmasinák estefelé azért megkerültek.

A strand mindig megmaradt városi szórakozásnak, sőt, nagyvárosinak. Először a tehetősebb polgárok és a művészkörök kezdtek strandra járni, még a harmincas években, amikor nagy merészség volt egyáltalán fürdőruhában mutatkozni, később pedig az irodisták, a kereskedők láttak ebben fantáziát. A főurak és az arisztokrácia többnyire lenézték ezt a fajta időtöltést.

Az ötvenes években vidékről tízezrével érkező parasztok, a városi munkásnak álló emberek nem jártak strandra, kevéssé értették, mi van ezen élvezni való. A saját falujuk közelében lévő tóban, patakban, folyóban, de a Balatonban sem mártóztak meg soha. Mi ennek a füvön fekvésnek, napozásnak a haszna, értelme? – kérdezgették. Hiszen egész életükben a tűző napon kapáltak, kalapban, kendőben, védve magukat a forróságtól. No meg, nem is illett, még ingujjra, vagy ingvállra se vetkőzni idegen előtt. Sőt, még a férjük előtt se… Fel kellett, hogy nőjön egy új, városban született generáció, amely már ráérzett a strandolás ízére.

 Fotó: Fortepan - 1959  üdülés a Balatonnál

Szerelmek is szövődtek itt persze, a mai fogalmainkhoz képest szolidak és romantikusak. A medencében való fröcsköléssel kezdődött, még tinédzser korban. Később lehetett kérni slágert a szívünk választottjának, ami aztán a strand megafonjából harsogott. Ez már komolyabb kapcsolatot feltételezett, mint ahogy az is, ha valakit meghívtak egy fagylaltra és el is fogadta.

Reszket a Hold a tó vizén

A munkások a balatoni, szakszervezeti vagy vállalati üdülőben táncoltak, - Németh Lehel búgta, hogy Reszket a Hold a tó vizén. Mégis mindenki jót mulatott, a viccesen bugyuta „interaktív” ismerkedési esteken.

Hajdanán semmibe sem került felütni valahol egy sátrat, fürödni az ingyen strandon, amúgy szabadon, Szerelmes biciklisták módjára, - emlékszünk még erre a filmre? - és kipattintani egy kőbányait a lángos mellé.

Fotó: Fortepan - 1959  Munkaügyi Minisztériumi Sz üdülője

Ma kevés az ingyen strand, egy megpakolt lángos ezer forint, a gyanúsan színes, túlfestett kétgombócos fagyi 600, a német dobozos sör 800. És akkor még csak nassoltunk, napoztunk, de hol is alszunk?

A kiemelt káderek lassan már utazhattak a szocialista tábor országaiba, főleg Csehszlovákiába. Ekkor kezdik a magyarok megszeretni a Tátrát, továbbképzésre kijelölt elvtársak fényképezkednek a Lomonoszov egyetem előtt, felfedezzük a constanzai partokat, cserediákok utaznak az NDK-ba. Jugoszlávia még tiltott gyümölcs, de ha van összeköttetésünk, meg tudjuk szerezni a csempészett Aranka krémport és a Cézár konyakot.

Gulyásparti, sztriptíz és zimmer frei

A Duna-parti szállodasor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezd kiépülni, az osztrák hitelnek hála. A Hilton, a Fórum, majd az Atrium Hyatt is nemzetközi láncok szemeiként üzemeltek. A szállodák között kialakult egy visszafogott verseny, hiszen a külföldi anyavállalat ezt várta el tőlük.

Fotó: Fortepan - 1968 Magyarország, Budapest, Margitsziget Margitszigeti Nagyszálló, hall. Szemben Kondor Béla festőművész Szigeti legenda című falfestménye látható.

Az IBUSZ legnépszerűbb „idegenforgalmi terméke” még mindig a hűvösvölgyi Gulyásparti, - amelyet le is védtek – és amely ekkor éli a fénykorát. A bárokban néhol már sztriptízen csámcsognak a tőkés üzletkötők, persze kemény valutáért, a nyelveket beszélő szállodaportások, taxisok meg a bárzongoristák kiválóan keresnek, a dollárboltokban lassan Malibu is kapható, a Mátyás Pince és a Moulin Rouge dübörög.

A balatoni zimmer frei üzlet virágzik, az NDK turisták özönlenek a magyar tengerhez.

Aztán egyszer úgy döntenek, hogy nem mennek haza – de a többi már történelem…