Főoldal | Ausztria | Svájc | Németország | Svédcsavar | Sajtó cikkek | Turisztikai cikkek - PR cikkek | Interjúk | Saját Flickr Galéria

Zsuzsa néni


Zsuzsa néni

Az idő homokóráján viharos sebességgel lepergő eseményekkel együtt sorra eltűnnek a nagy eseményeinek szemtanúi, s utánuk már többnyire csak a történelemkönyvek lapjai vagy a szépirodalom, a játékfilmek és a színdarabok maradnak fenn felidézni azokat; a személyes élmények élőszóban előadott, mindennél hűbb korrajza helyett. A múló idő megállítására és rögzítésére vállalkozott Cegléden a Török János Mezőgazdasági és Egészségügyi Szakiskola tinédzser tanulója Lakatos Andrea, aki rövidfilmet készített az iskolai holokauszt megemlékezésre a sötét korszakot átélő és 1945-ben szintén tizenéves Beck Mihálynéval. A filmet, ha rajtam múlna, minden középiskolában évente kötelezően levetíttetném.

A hajdan történt eseményekről Zsuzsa nénivel beszélgettem.

Beck Mihályné 1929. február elsején látta meg a napvilágot egy Bács megyei kistelepülésen, Jánoshalmán Grünwald Zsuzsannaként. A faluvégi házukban édesapjának volt egy apró fűszerkereskedése. Sok szegény ember lakott a településen, akiknek Grünwald Benő mindig adott hitelbe árut, szerették is a népek. Zsuzsa néni elemi iskolába egy osztatlan zsidó osztályba járt, ahol elsőstől a negyedik osztályosig mindenki egy teremben ült, s a tanáruk is természetesen zsidó ember volt. Majd szintén a lakóhelyén lévő lánypolgáriba járt négy évig, ahol a zárdában apácák tanították többek között németre is, mely tudás később életet mentett. Amikor a szörnyű események kezdődtek, az életbe lépő numerus clausus törvény, azaz a zsidó származású diákok számát drasztikusan korlátozó jogszabály miatt nem tanulhatott tovább, ezért iparosnak, varrónőtanoncnak állt. A bátyja 1944 februárjában fogtechnikusként végzett.



Sárga csillag

A történetet Zsuzsa néni elmondását idézve folytatom.

- Amikor 1944. március 19-én ki kellett tűzni a sárga csillagot, szörnyű érzés volt. A törvény szerint az aranyat be kellett szolgáltatni a bankba. Amióta kivették a fülbevalómat azóta csak a luk maradt a helyén.

Be kellett mennünk a tőlünk tíz-tizenöt kilométerre lévő gettóba Bácsalmásra, fejenként mindössze húszkilós csomaggal. Ott már a szomszédos falvakból is gyülekeztek az emberek. Mi az elsők között érkeztünk, és beosztottak a kőművesek mellé kerítést építeni. A magasszárú cipőm tönkrement a nagy sárban. Egy csendőr megszánt és hozott egy párat az otthon maradottakból. 

Kihirdették, hogy minden 18 és 48 év közötti férfinek be kell vonulni munkaszolgálatra. A bátyám a napokban lett nagykorú, és becsületesen beállt a sorba. Először Pétfürdőre, majd Mauthasuenbe, a haláltáborba vitték. Az úton, a vagonablakon kidobott leveleim - jó embereknek köszönhetően - sorra megérkeztek az akkor még Magyarországon lévő testvéremhez, amelyekben megírtam neki, hogy nem tudom hová visznek bennünket.

Nem telt bele sok idő és meghozták rokonainkat a kilencéves unokaöcsémmel együtt a bácskai Szabadkáról, Adáról és Bácsalmásról, édesanyám szülőhelyéről.



Lágerről, lágerre

Egyszer csak jött a parancs, hogy két transzportban el kell hagyni a gettót. Az első csoporttal elvitték Németországba az összes ismerősömet és egykori osztálytársamat, ők Auschwitzba kerültek. Sírtam utánuk. A második turnusban a mi családunkat is bezsúfolták egy marhavagonba rengeteg emberrel együtt, s WC-nek egyetlen vödröt adtak. Senkit sem érdekelt, hogy élünk, vagy halunk a tömegben. Először egy Strasshof nevű elosztótáborba kerültünk, majd újra vonatba tuszkoltak bennünket. Mint utóbb kiderült, szerencsére Kassánál visszafordították a szerelvényt, és meg sem álltunk Ausztriáig. Brand falván szálltunk ki. Először a lágerben levittek bennünket a föld alatt kiépített kazamatákba, ahol átvették a csomagjainkat, lefertőtlenítettek bennünket, és mindenhol levágták a szőrt rólunk. Rettenetes érzés volt. Azt gondoltam, hogy onnan sohasem jutunk ki élve. Egy nagy hodályban a földön aludtunk. Ételt alig kaptunk, reggelire néhány deka kenyér és margarin jutott, délben és este sem kaptunk túl sokat enni. Dréncsöveket raktunk le egy emberséges mérnök vezetésével, aki mindig szétosztotta az ételt, amit a felesége csomagolt neki. Ezen munkának a befejeztével egy Weitra nevű városban dolgoztunk fatelepen. Engem a hét fűrészgép egyikéhez osztottak be, ahol a felvágott hasábfát aprítottam, amit az idősebbek faládákban hordtak ki az udvarra. Nagy volt a benzinhiány Németországban, Ausztriában. Az autókat fagázzal üzemeltették.  A Knopp nevű tulajdonosnak földje és szőlője is volt. Az erősebb fiatalokat kivitték nyáron aratni. Ott terített asztal és bőséges reggeli várt bennünket. Én mindig raktam el belőle a kabátom alatti kenyérzsákba, hogy a táborban maradt öregeknek és gyerekeknek vigyek belőle. Később répát és krumplit kellett szedni hóban-fagyban korareggeltől későestig. A fagyásnyomok még most is ott vannak a lábamon. A lágerben lévő olasz és francia hadifoglyok nem dolgoztak, csak énekeltek, beszélgettek naphosszat. Ők még csomagot is kérhettek otthonról. Tőlük kaptunk kesztyűt, sálat, s kabátot. Nagy hasznát vettem a német tudásomnak. Jó, hogy négy évig tanultam a nyelvet az apácáknál. Vasárnap délutánonként ugyanis levettem a csillagot, és kiszökve bementem a városba bekopogni a házakba ételt kérni.  Az osztrákok nem voltak antiszemiták, mindig tudtam a családomnak vinni valami kis ennivalót.

A háború vége felé tavasszal Strasshofba vittek bennünket, ahol németek őrizték a gyűjtőtábort. Innen kerültünk Theresienstadtba, amely sokáig a külföldi sajtót és a Vöröskeresztet félrevezető mintatábor volt parkokkal, játszóterekkel, mozival és üzletekkel bizonyítandó, hogy a nácik milyen jól bánnak a zsidókkal. Akkor már hallani lehetett a bombázást, kihajtottak bennünket romeltakarításra Bécsbe. Az egykori laktanyavárosban mind több zsidót zsúfoltak össze, még a németországi Auschwitz és Bergen-Belsen lágereiből is jöttek a szerelvények. A területet aláaknázták azért, hogy majd ha közelednek a felszabadítók, akkor mindenkit felrobbantsanak, ám a svájci nagykövet közbenjárására ez az akció elmaradt. Egy-egy nagyszobában 3-400 ember is nyomorgott. Rengeteg tetű mászott mindenkin, amit nem győztünk szedegetni, és jött a flekktífusz. Reggelire csak üres feketét, ebédre meg egy tányér marharépa főzeléket adtak. Rettenetesen feszült volt mindenki, idegesen vártuk, hogy mi lesz velünk. Mindennapossá váltak a veszekedések az éhező, nemegyszer beteg emberek között. Nagyon sokan meghaltak.



Haza, haza

Május 7-én reggel eltűntek az őrök. Délutánra tudtuk meg, hogy vége a háborúnak. Kiszabadulásunk után sokakkal együtt apukámmal bementünk a néhány kilométerre lévő Leitneritz városába. Rengeteg egykori rab fosztogatott. Mi is beléptünk egy betört kirakatú üzletbe. A helyiségben feldúlva állt halmokban a zsír, a liszt a cukor. Édesapám üres kézzel kifordult, mondván ilyen lehet otthon a mi boltunk is.

Eleredt haza mindenki gyalog, lóval, vagy kocsival. Sokan új hazát kerestek maguknak. Nagynénimék a kisfiukkal meg sem álltak Tel-Avivig. Az unokaöcsém ott lett egyetemi tanár. Anyukám tífuszos volt, rettenetesen legyengült, s ezért nem mertünk útra kelni. Szerencsére szereztem nyers krumplit és azt ette. Majd később betettek bennünket egy most már szellős vagonba. Trnava volt az első állomás, ahol már korábban hazatért zsidók vártak az állomáson, és míg hosszabb ideig állt a szerelvény meghívtak engemet is az egyik lakásba. Fölemelő érzés volt gyertyafényes, fehér abrosszal leterített asztal mellett kalácsot enni. A beteg édesanyámnak és a mellette várakozó apukámnak is vittem belőle.

Budapesten a Bethlen Gábor utcában nyilvántartásba vettek bennünket, ahol kaptunk egy kevés pénzt, és hazautaztunk. A lakást, a boltot kifosztották, mindössze egy nehéz, ám üres háromajtós szekrényünk maradt a berendezésből. De csodálatos érzés volt sárga csillag nélkül nem a kocsiúton, hanem a járdán közlekedni. Szerencsére, ahol a varrodában le voltam szerződve, megmaradtak a háború előtt odamenekített ruháim. Édesapám praktikusságának köszönhetően pedig a lefedett kútból, meg a disznóól alól előkerült néhány hordó holmi, meg egy kevés árukészlet. Később a kölcsönből beindított kis üzletünket államosították, ám édesapám munkába állt.

Írta, fényképezte: Kőhalmi Dezső

Vissza » Aktív-mozaik

 

A cikk ajánlása!


Aktív rovatok



Szakmai partnereknek



Hasznos linkek



Iratkozzon fel INGYENES hírlevelünkre:
Név:
E-mail cím:

Adatait bizalmasan kezeljük, más részére nem adjuk át!







All right reserved: www.aktivpihenes.hu | Honlapkészítés - XLS.HU -
Ranking-Hits